Sziasztok !!!

Mai nappal megérkeztek az útleveleink a berlini nagykövetségről. Mostmár kézzel fogható bizonyítéka is van a vízumunknak.

the begining of the fourth chapter: taking a deep breath

Tehát elérkeztem ahhoz a ponthoz ahonnan annak idején indítottam a blogot. Itt az ideje, hogy leírjam, még ha csak röviden is az indokokat, amiért váltunk, mintegy megerősítésként, ha majd, esetleg náhány év múlva kétségem támadna:

1. megélhetés – szebb lenne, ha nem ezzel kezdeném, de az tény, hogy a legtöbbünknek ez a fő oka a távozásra. Tehát a megélhetés nehézsége, amit igazán nem tudom, hogy mi tudná feljavítani, de, ameddig követtem az eseményeket, úgy tünt, a politikai vezetőknek ez nem céljuk.
2. Politika – egy olyan országban ahol az ellenzék, a mindenkori vezetéssel 180 fokos szöget zárnak be, ott minden negyedik évben összeomlás jön. Tudom, hogy mindenhol van ellenzék, és hogy azok is sorra kerülnek néha, de amikor az a bizonyos szög csak 10-20 fok, akkor ott bizakodóbb lennék.
3. multikulti – a magyar verziót nem preferálom (...)
4. iskola – büszkék lehetünk a magyar oktatásra, ahol a mi korosztályunk, akik még a „jobb” oktatást kapták a tanulmányaink 70-80 %-át elfelejtették, és a gyermekeink akik már közel sem kapank olyan „minőségi” oktatást, ugyanúgy utálnak bejárni, mint ahogy mi is tettük azt. Ennek pedig nem kellene így lennie, mostmár kézzelfogjható bízonyítékom van, (saját szemem) hogy ez nem mindenhol van így.

(ez az a rész, amit, az idő során, még néha szerkeszteni tervezek, persze nem törölni belőle, csak bővíteni, és leírni az idegenben szerzett negatív tapasztalatokat is)

Mostmár csak egy dolgunk van, eladni a házat otthon. Nem lesz egyszerű feladat, de a hetek múlásával, kompromisszumokra is hajlandóak vagyunk az ár terén. A terv, hogy szeptember-októbar környékén már kint leszünk.Ehhez pedig pénz kell. Remélem, gyorsan eljön a vevő, aki megoldja ezt a problémánkat is, most legalábbis nagyon bizakodó vagyok. A vízum alapján 2012 március 28-ig kell belépnünk az országba, de mi egy hosszú nyarat szeretnénk magunknak, nem pedig egy hosszú telet.

Gondolkodtam rajta, mi is legyen a címe ennek a bejegyzésnek, „okok” „miért?” stb. Végül is, ha visssza tekintek eddigi életünkre, akkor fejezeteket látok:

- Első fejezet: minden 2007 végéig, amikor megszületett az elhatározás

- Másdik fejezet: felkészülés a vízumkérelem beadására, és maga a beadás

- Harmadik fejezet: várakozás, majd 2011 június 10 VÍZUM

- Negyedik fejezet: (...)

Akkor lehetne a cím: „harmadik fejezet vége”, ami összegzése az elmult eseményeknek, de hoppá, az összegzés már a korábbi bejegyzésbe megvolt. Ezt inkább, valahova a kető közé tenném, mint egy lélegzetvételt amit az ember akkor tesz, amikor valami igazán új dologra készül.

A továbbiakban, megpróbálok sűrűbben írni, mert így is kihagytam sok érdekes dolgot, az itt történtekből. Azért néhány szösszenet, az elmult évből:

Tavaly márciusban, amikor bementem a suliba érdeklődni, rögtön az igazgató helyettes fogadott, aki azonnal hívta az igazgatót. Az igazgató pedig nem győzött szbadkozni, hogy épp nem ér rá, de adott időpontot, a következő szerdára 9 orára. Én kilenc előtt 5 perccel érkeztem, de Ő már várt a suli előtt. Úgy irattam be őket, hogy ők még Magyarországon voltak, csak két hónap múlva tudtam felmutatni a papírokat, hogy mi már regisztrált lakosok vagyunk Hollandiában. Az volt a lényeg, ha már itt vannak, minnél előbb járjanak iskolába.

A lányok már egy éve holland iskolába járnak. Néhány napja voltam fültanúja amint hosszú perceken keresztül csak hollandul beszéltek egymáshoz, és amiből én egy kukkot sem értettem. Egy év után úgy darálják (krákogják) a hollandot hogy az embernek leesik az álla. Azt gondolom ebből a tudásból, csak hónapok kérdése lesz angolt faragni.

Az itteni úszás oktatás megérne egy külön bejegyzést. Ez nagyon fontos része az életünknek, mivel a lányok 4 hónapos koruk óta úsznak. Itt a gyerekek diplomát kapnak (A, B, C), és addig ameddig nincs nekik legalább „A”, addig nem engedik őket mélyvízbe. Előszőr, az „A” és a „B” megszerzéséig, úgy tanítják úszni őket, hogy kint legyen a fejük a vízből, mint otthon a nagymamák csinálják J. A diplommauszásokkor, ami egy külön esemény (egyfajta show), rendes ruhában is kell úszniuk két hosszt, hogy tudják, milyen érzés az, valamint mindenféle olyan feladatot kell csinálniuk, ami a számunkra szükségtelennek tűnik. Ahelyett, hogy ténylegesen jól megtanulnának tempozni, egyfajta túlélő oktatásról van szó.

Amikor ügyet intézünk az adóhivatalban, akkor sorszámot kell húzni, de még soha nem kellett 10 percnél többet várni. Az önkormányzatnál időpontot adnak, egy napon belül, persze a Te időbeosztásodhoz igazítva, és akkor ott azonnal sorra is kerülsz.

A mumusnak kikiáltott magánbiztosítói rendszer ami most mindannyiunknak, ha levonom az állami visszatérítést, kb 150 euróba kerül havonta, nagyszerűen működik, és ez még a fogorvosi ellátás 75%-át is fedezi, persze ezért némi pluszt fizetünk havonta. Így nekem itt olcsóbb a fogászat mint otthon.

Most ennyi, remélem, a következő bejegyzésem, arról fog szólni, hogy elkelt a ház, amire nem kellett hónapokat várni.

before making decision

Már régóta fontolgatom, hogy összeszedem az indokokat, amelyek oda vezettek, hogy megszülessen a döntés, elhagyjuk Magyarországot.

Talán az első gondolat a nagyobbik lányom születése táján ötlött belém. Akkoriban persze még csak egy olyasfajta kirohanás lehetett: „- Ha nem változnak pozitívan a dolgok, el kell hagyni ezt az országot!”. Gabival sikerült úgy kiszúrjon az akkori munkaadója, hogy majd egy évig nem lehetett rendes munkahelye. Amikor Enikő született (2003 szept), a GYED-et is úgy kaptuk, hogy a szülés előtt három nappal bejelentette magát munkanélkülinek. Nekem sem volt túl sok munkám, az adóság, amit a be nem fizetett adók termeltek, meg csak nőtt. A rendszer évről évre változott, de persze sosem a „várt” irányba. (Igazából, már nem is tudnám megmondani mit vártunk.) Mindazonáltal, az akkori „elvágyásom Magyarországról” csak üres, tettek nélküli beszédnek hatott, amit magam sem éreztem túlságosan reálisnak. Persze, ha egy kicsit komolyabban vettem volna ezt akkor, már talán állampolgárok is lehetnénk. Nem szabad sokat várni, csapj bele amíg még fiatal vagy, később már sokkal nehezebb.

Az ezt következő évben sikerült az adóságot hét számjegyüvé feltornászni, és mindezt mindenféle késedelmi kamatok nélkül. Akkoriban ez számomra megoldhatatlan problémát jelenett, és bizony az APEH is kopogtatott már a végrehajtással. Utolsó mentsvárként nagymamámhoz fordultam segítségért. Ő gyakorlatilag a tartozást kifizette, a kamtokat, meg nem egész egy év alatt nekem sikerült letudnom. Utána soha nem hoztam magam még egyszer ilyen helyzetbe, minden befizetnivalót időben letudtam. A könyvelőm azt mondta, nem sokan képesek tanulni a saját hibájukból, de nekem sikerült. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nyugodt éjszakáim voltak. Lehet, hogy én aggódok túl sokat, mivel gondolat mindíg ott motoszkált bennem, mikor jön az ajánlott levél: „jónapot kivánunk, megnéznénk mije van”. Mindenki tudja, aki valaha próbált így boldogulni, ez csak úgy lehetséges, ha az ember magtalálja azokat a kiskapukat, amivel egy kicsit mérsékelheti a költségeit. Így hát, kitalálták a „vagyongyarapodás” vizsgálatának intézményét, amivel gyakorlatilag bárkit kicsinálhatnak, aki nem keres bejelentve annyi pénzt, amennyit ők elképzeltek. Szerencsére, nem kellett többet közelebbi kapcsolatba kerülnöm a fennt nevezett szervezettel, de a 2007 végéig tartó néhány év egyre többször ébresztett bennem vágyat a változtatás irányába.

Időközben nagymamám elhunyt, és az örökségből, valamint Gabinak egy életjáradék szerződésből származó pénzből vettünk egy félkész házat Gyálon. 2006 Karácsony előtt költöztünk, addig apukáméknál laktunk. Ez a ház lett az otthonunk, addott elég munkát nekem, hogy egy kis időre elterelődjenek a gondolataim. Nem akarom a történetet politikai síkra terelni, de a 2007 elején kezdödő kormányellenes tüntetéssorozat részévé váltam. Leszögezem, én soha nem voltam „huligán” amilyen titulussal illetett minket az akkori vezetés, soha nem dobtam el egy kavicsot sem, mint a több ezer ember 99%-a sem, akikkel együtt voltam. 2006 őszén, ott voltam az ominozus „tanklopásos” tüntetésen is. Kamerával készített felvételekkel tudnám cáfolni a rendőri fellépés indokoltságát,ahol a „tömeg”, amelyik kőzáporral támadta a rendőröket, megközelítőleg 8-10 fő volt. Valamint 2007 őszel, amikor, gyakorlatilag a nagygyűlés végén, azonnal könnygázzal kezdtek szórni minket. (...) Nem folytatom, megfogadtam, hogy felhagyok a megvalósíthatatlan lázongásokkal, és elkezdek magunknak élni, ez a néhány mondat is csak azért született meg, hogy majd 20-30 év távlatából segítsen emlékezni. Azóta, egy kezemen meg tudnám számolni, hány híradót láttam. Mindenestre ezek voltak azok az események amik véglegesen megszülték bennem az elhatározást a távozásra.

Decemberben beszéltünk egy régi barátunkkal, aki akkor már másfél éve Au-ban volt, és ekkor kirajzolódott a cél is. Szerencsére az elhatározásról nem kellett gyözködnünk Gabival egymást egy másodpercig sem. Ausztrália lett a cél, de a lényeg, otthonrol el, és lehetőleg minnél messzebb. Ha akkor Hollandiát tűztük vona ki célul, most nem tervezgetnénk a továbbutazást, de az biztos, hogy nem bánnánk a történteket. Ez a hollandiai – mostmár több, mint – egy év bebizonyitotta, hogy megálljuk a helyünket kölföldön is, és így nagyobb bátorsággal indulunk a „nagy” útnak, külföldi tapasztalatokkal a zsebünkben.

Grant !!!

2010 június 10-én, ma hajnalban, két év három hónap várakozás után, megkaptuk a vízumot.

being continued

Jó régóta nem írtam egy sort sem. Igazából nem túl erős az írói vénám, de mivel annak idején annyi izgalmas dolog történt velünk, hát elkezdtem ezt a blogot, amit most, ha nem is a sokaktól látott intenzitással, de folytatni fogok (legalább is tervben van).

Az utolsó bejegyzés tartalma, ami a 2009. szeptemberi állapotot takarta, oly mértékben lerombolta a rövid távú terveinket, hogy teljesen elment a kedvem a folytatástól. Persze ez nem jelenti azt, hogy a velünk történt, történő események unalmassá, egysíkúvá váltak volna, amiről nem lenne értelme írni, csak egyszerűen a hír, hogy 2013 előtt valószínűtlen, hogy vízumot kapjunk meglehetősen lelombozott. Azonban most, másfél év után, van egy igazán új fejlemény, amiről csak a bejegyzés végén fogok írni.

Megpróbálom összefoglalni az eseményeket, kronológiai sorrendben:

2009. November 30-án megszületett Előd, családunk ötödik tagja. Gyakorlatilag menetrend szerint érkezett. Akkor én már javában Hollandián dolgoztam és csak egy másfél hetes szabadságra mentem haza, amikorra ki volt írva a szülés. Ennek a másfél hétnek az utolsó napján érkezet a trónörökös. Nem volt egyszerű időszak, 1300 km távolságra egymástól, nagy szükségük lett volna a segítségre, amit elég nehéz skype-on keresztül. Ráadásul néhány napra Előd születésére, és persze arra, hogy visszajöttem dolgozni, kiderült, hogy Villő bárányhimlős, amit persze Enikő is bekapott két héten belül. A segítség azonban nem maradt el, Édesapámék gyakorlatilag majdnem egy hónapra magukhoz vették a két lányt mivel Elődöt védeni kellett a fertőzéstől.

2009. Karácsony volt a következő időpont, amikor újra együtt lehettünk, egy hónap megpróbáltatás után, de megerősödve a tudattal, hogy nemsokára együtt élünk megint. Ugyanis ekkor már kész volt a terv, itt Hollandiában folytatjuk.

2010. április közepén, tetemes mennyiségű ügyintézés valamint házbérlés után kiköltöztünk hivatalosan Venlo-ba, a Német határ közelébe. A gyerekek néhány héten belül elkezdtek iskolába járni, és gyakorlatilag minden megindult a maga útján.

Sokkal-sokkal jobb, rendezettebb az élet itt. Elmondhatjuk, hogy a 2008. eleji elhatározásunk, miszerint elhagyjuk Magyarországot, volt az egyik legjobb döntés az életünkben, annak ellenére, hogy az Ausztrál terv úgy tűnt túl sokat várat magára. Őszintén szólva, én valahol le is mondtam az egészről, nem akartam a már esetleg kamaszodó lányomat kitenni egy akkora változásnak. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, itt igazán jól érezzük magunkat. A gyerekek SZERETNEK iskolába járni, itt ugyanis nem stresszelik Őket. Enikő aki már 7 és fél éves nem egész egy év után, gyakorlatilag folyamatosan beszél hollandul, valamint ír és olvas is. Villőnek egy kicsit lassabban megy, de Ő is nagyszerűen boldogul a gyerekek között. A legnagyobb problémát ez a fránya nyelv nekem jelenti, mivel eddig még nem sikerült magam rávenni, hogy elkezdjek hollandot tanulni. Angollal lehet boldogulni, de nem az igazi. Gabi még itthon van Előddel, akihez kéthetente, holland „tanár” jár, hogy szokja a nyelvet. Ebbe az új helyzetbe próbáltunk tartósan elhelyezkedni egészen nyolc héttel ezelőttig.

2011. március 16-án kaptunk egy email-t ami teljesen más vonalra terelte a mi kis hollandiai létünket, és némi reménysugárt nyújtott az eredeti elképzeléseink irányába.

Az email feladója :”

K……. G…….

0000xxxx

Case Officer ASPC Team 7

Team7

GSM Adelaide

Department of Immigration and Citizenship

Bizony, van case officer-ünk, aki bekért minden hiányzó dokumentumot és a Medical tesztet. Az azóta eltelt időszakban be kellett szerezzük az erkölcsi bizonyítványokat Magyarországról, és mivel itt élünk egy éve, innen is, meg kellett újítani Villő útlevelét és be kellett jelenti az Új családtagunkat, Elődöt, valamint hogy mi már itt élünk nem pedig amott. Elkezdtük árulni a házunkat, valamint többé-kevésbé véglegesen felszámolni az otthoni életünket.

2011. május 9-én az utolsó lépésként, a Hollandiában kijelölt orvosnál, Dr Ritz-nél, Amszterdamban, átestünk az orvosi vizsgálaton, aminek eredménye, mint a végső kívánalom, várhatóan két héten belül megérkezik Adelaide-ba.

Tehát most waiting üzemmódra kapcsolva, áruljuk a házunkat, tervezgetjük a jövőnket, ami –már kezdem elhinni – talán tényleg azon a távoli földrészen fog folytatódni, és amire talán már tényleg nem kel néhány hónapnál többet várni.