Már régóta fontolgatom, hogy összeszedem az indokokat, amelyek oda vezettek, hogy megszülessen a döntés, elhagyjuk Magyarországot.
Talán az első gondolat a nagyobbik lányom születése táján ötlött belém. Akkoriban persze még csak egy olyasfajta kirohanás lehetett: „- Ha nem változnak pozitívan a dolgok, el kell hagyni ezt az országot!”. Gabival sikerült úgy kiszúrjon az akkori munkaadója, hogy majd egy évig nem lehetett rendes munkahelye. Amikor Enikő született (2003 szept), a GYED-et is úgy kaptuk, hogy a szülés előtt három nappal bejelentette magát munkanélkülinek. Nekem sem volt túl sok munkám, az adóság, amit a be nem fizetett adók termeltek, meg csak nőtt. A rendszer évről évre változott, de persze sosem a „várt” irányba. (Igazából, már nem is tudnám megmondani mit vártunk.) Mindazonáltal, az akkori „elvágyásom Magyarországról” csak üres, tettek nélküli beszédnek hatott, amit magam sem éreztem túlságosan reálisnak. Persze, ha egy kicsit komolyabban vettem volna ezt akkor, már talán állampolgárok is lehetnénk. Nem szabad sokat várni, csapj bele amíg még fiatal vagy, később már sokkal nehezebb.
Az ezt következő évben sikerült az adóságot hét számjegyüvé feltornászni, és mindezt mindenféle késedelmi kamatok nélkül. Akkoriban ez számomra megoldhatatlan problémát jelenett, és bizony az APEH is kopogtatott már a végrehajtással. Utolsó mentsvárként nagymamámhoz fordultam segítségért. Ő gyakorlatilag a tartozást kifizette, a kamtokat, meg nem egész egy év alatt nekem sikerült letudnom. Utána soha nem hoztam magam még egyszer ilyen helyzetbe, minden befizetnivalót időben letudtam. A könyvelőm azt mondta, nem sokan képesek tanulni a saját hibájukból, de nekem sikerült. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nyugodt éjszakáim voltak. Lehet, hogy én aggódok túl sokat, mivel gondolat mindíg ott motoszkált bennem, mikor jön az ajánlott levél: „jónapot kivánunk, megnéznénk mije van”. Mindenki tudja, aki valaha próbált így boldogulni, ez csak úgy lehetséges, ha az ember magtalálja azokat a kiskapukat, amivel egy kicsit mérsékelheti a költségeit. Így hát, kitalálták a „vagyongyarapodás” vizsgálatának intézményét, amivel gyakorlatilag bárkit kicsinálhatnak, aki nem keres bejelentve annyi pénzt, amennyit ők elképzeltek. Szerencsére, nem kellett többet közelebbi kapcsolatba kerülnöm a fennt nevezett szervezettel, de a 2007 végéig tartó néhány év egyre többször ébresztett bennem vágyat a változtatás irányába.
Időközben nagymamám elhunyt, és az örökségből, valamint Gabinak egy életjáradék szerződésből származó pénzből vettünk egy félkész házat Gyálon. 2006 Karácsony előtt költöztünk, addig apukáméknál laktunk. Ez a ház lett az otthonunk, addott elég munkát nekem, hogy egy kis időre elterelődjenek a gondolataim. Nem akarom a történetet politikai síkra terelni, de a 2007 elején kezdödő kormányellenes tüntetéssorozat részévé váltam. Leszögezem, én soha nem voltam „huligán” amilyen titulussal illetett minket az akkori vezetés, soha nem dobtam el egy kavicsot sem, mint a több ezer ember 99%-a sem, akikkel együtt voltam. 2006 őszén, ott voltam az ominozus „tanklopásos” tüntetésen is. Kamerával készített felvételekkel tudnám cáfolni a rendőri fellépés indokoltságát,ahol a „tömeg”, amelyik kőzáporral támadta a rendőröket, megközelítőleg 8-10 fő volt. Valamint 2007 őszel, amikor, gyakorlatilag a nagygyűlés végén, azonnal könnygázzal kezdtek szórni minket. (...) Nem folytatom, megfogadtam, hogy felhagyok a megvalósíthatatlan lázongásokkal, és elkezdek magunknak élni, ez a néhány mondat is csak azért született meg, hogy majd 20-30 év távlatából segítsen emlékezni. Azóta, egy kezemen meg tudnám számolni, hány híradót láttam. Mindenestre ezek voltak azok az események amik véglegesen megszülték bennem az elhatározást a távozásra.
Decemberben beszéltünk egy régi barátunkkal, aki akkor már másfél éve Au-ban volt, és ekkor kirajzolódott a cél is. Szerencsére az elhatározásról nem kellett gyözködnünk Gabival egymást egy másodpercig sem. Ausztrália lett a cél, de a lényeg, otthonrol el, és lehetőleg minnél messzebb. Ha akkor Hollandiát tűztük vona ki célul, most nem tervezgetnénk a továbbutazást, de az biztos, hogy nem bánnánk a történteket. Ez a hollandiai – mostmár több, mint – egy év bebizonyitotta, hogy megálljuk a helyünket kölföldön is, és így nagyobb bátorsággal indulunk a „nagy” útnak, külföldi tapasztalatokkal a zsebünkben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése